Könyv, könyv, könyv

A Pénz, karrier, csillogás? A siker kényszere és lehetőségei című kötet kapcsán az egyik szerzővel, Tari Annamária pszichológussal beszélgettünk a fogyasztói társadalom értékeiért folytatott küzdelemről és az érvényesülés, a boldogság valódi lehetőségeiről.

Mesterkurzus: Manapság számtalan könyv, tanfolyam és tréning célozza meg azt, hogy a résztvevők sikeresebbek legyenek az életük különböző területein. Az Ön véleménye szerint hatékonyak ezek a kezdeményezések? Tanulható a siker?

Tari Annamária: A siker elérésének lehetősége tanulható, vagyis a hozzá vezető út fontos készségei elsajátíthatók. Ez nem jelent mást, mint az egészséges önismeretet és önbizalmat, a jó személyes hatékonyságot, a tiszta és egyértelmű kommunikációt, a toleranciát, valamint az önkritika működtetését.

M: A Mesterkurzus legújabb kötetében írja, hogy sokan nincsenek tisztában saját vágyaikkal és céljaikkal, ezért mások elképzeléseit próbálják a maguk életében megvalósítani. Korunk egyik legdivatosabb fogalma az önismeret - szinte mindenki ezzel foglalkozik. Ezek szerint ennek ellenére sem fejlődünk e tekintetben?
T. A.: Fejlődünk, csak a világ kihívásai is gyorsulnak és növekednek e közben. Az önismeret kizárólag akkor fejlődik, ha valaki erre időt és valódi figyelmet áldoz. Ennek hiányában csak panelekre tesz szert, amelyek nem segítenek a nehéz szituációkban.

M: Fejezetében hosszan kitér az Y-generációra, azaz a mai 12-25 évesekre, akiket a korábbi generációktól gyökeresen eltérő életszemlélet és lehetőségek jellemeznek. Az Ön véleménye szerint a gazdasági válsággal együtt járó változások miként hatnak majd ezekre a fiatalokra? Kik fognak jobban, gyorsabban adaptálódni az új helyzethez: a 12-25 évesek, akik már belenőttek egyfajta jólétbe, amelynek lehetőségeit természetesnek tekintik, vagy az idősebb generáció, akik még egészen más értékeken szocializálódtak, viszont alkalmazkodóképességük gyengébb?

T. A.: Nyilván az idősebb generáció van nehezebb helyzetben, mert a gazdasági válság, mint fogalom, eddig inkább szakirodalmi adat, történelmi esemény vagy legenda volt, most viszont a hétköznapok részévé vált, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az Y-generáció nagy részét, vagyis a kiskamasz-kamasz korosztályt az események még nem érintik közvetlenül: ők a családi változásokból érzékelhetik, hogy a szülők egzisztenciális helyzete romlik, labilissá válik a családi költségvetés. A munkavállaló korosztály viszont már átéli, hogy nehezül a munkavállalás, gyakoribbak a leépítések, bizonytalanabb a jövő, kétségessé válik egy diploma értéke és biztonságot adó perspektívája. Ha ezt a generációt egészében tekintjük, akkor ők olyan tanulási folyamaton mennek most keresztül, amelynek a tapasztalatai beépülnek, és arról szólnak majd, hogy egyre fontosabb a tudatos tervezés az életben, mert kevés olyan kapaszkodó van, ami alanyi jogon jár valakinek. Tudni fogják, hogy érdemes jó önismerettel és személyes hatékonysággal rendelkezni, mert csak önmagukra számíthatnak az életben.

M: A siker, a karrier és az érvényesülés a média egyik kedvenc témája, de vajon ekkora súlyuk van ezeknek az értékeknek az átlagember életében is? Szakmai gyakorlata alapján mi a benyomása: a siker kétségbeesett hajszolása valóban a modern ember legsúlyosabb problémái közé tartozik?

T. A.: Ez valóban komoly konfliktus lehet egy ember életében, ha ambiciózus, és szeretne előrehaladni. Sokan vannak, akik látszólag megelégszenek azzal, ami könnyen elérhető, de a klinikai tapasztalataink azt mutatják, hogy az iskolázott rétegben ez nem mindig jár együtt valódi biztonságérzettel. Inkább azt mondhatom, hogy a könnyebb ellenállást választók mindig átélik a "nem elég jó" érzést is, amit folyamatosan féken kell tartaniuk. A társadalomban ez a fajta irigység vagy "savanyú a szőlő" szindróma jól látszik, elég csak megnéznünk az internetes bejegyzések stílusát, ami hihetetlenül gyorsan válik agresszívvé, leértékelővé, indulatossá, akkor is, ha eredetileg pozitív esemény kapcsán indult el.
A modern ember gyakran esik bele abba a hibába, hogy "kívül hordja" az önértékelését, vagyis másokhoz méri magát, és figyelmen kívül hagyja saját képességét, no meg azokat a megszerezhető pozíciókat, amelyek által elégedett lehetne. A média hajszolja a fogyasztást, vagyis állandóan arra sarkall, hogy meg kell szerezni mindenből az újat, a legjobbat - amihez viszont pénz kell. Ez sokakat beszorít egy egzisztenciális spirálba, amit a vakon felvett hitelek és elkapkodott kölcsönszerződések is mutatnak. A világ most szembesül azzal, hogy nem lehet díszletfalakat építeni, amik valójában pálcikákon állnak. A hitelezett pénz nem saját, és nem valódi.

M: Az Ön véleménye szerint mennyire vonhatjuk ki magunkat a fogyasztói társadalom elvárásai alól? Létezik-e a sikernek egyéni útja is, s ha ezt járjuk, azt vajon nem torolja-e meg a társadalom?

T. A.: Irigykedhetünk az olyan emberekre, akik elég forrással rendelkeznek ahhoz, hogy kivonják magukat a társadalmi keretek közül, és a saját életüket éljék - de ez meglehetősen ritka. Az átlagember kénytelen dolgozni, a gyerekeit tisztességes módon nevelni, fizetni a csekkeket, és reménykedni egy jobb, könnyebb jövőben. Teljes kivonódás tehát nem lehetséges - de az igen, hogy a családi, magánéleti kereteket megnyugtatóra és biztonságot adóra formáljuk. A saját élet kialakítása ma már prevenció és védelem is egyben.

M: Ön nemrég írt egy könyvet az onkopszichológiáról, azaz a rákos betegek lélektanáról. Véleménye szerint korunk rettegett betegségének kialakulásában mekkora szerepet játszik a stressz, a megfelelési kényszer, az anyagi javak hajszolása?

T. A.: Ahogy a kötetben is írom, nincs közvetlen kapcsolat a daganat kialakulása és az életforma között, de az biztos, hogy a teljesítménykényszer, a depresszió, a stressz, a kritikus életesemények csökkentik az immunrendszer működésének szintjét, ami egyet jelent azzal, hogy a banális betegségekkel szemben is védtelenebbekké válunk. Jellemző egyfajta "önsorsrontó" életforma, amiben a tudattalan érzelmek nem a pozitív, hanem a negatív érzelmi élmények felé sodornak. Érdemes tehát odafigyelni, hogy milyen érzelmi minőségben éljük a napjainkat.

M: Miként találhatja meg egy átlagember az egészséges egyensúlyt az egzisztencia egyre nehezebbé váló megteremtése és az élet valódi örömöt jelentő tartalmai között? Mit tehetünk, ha ezerféle kényszerű elvárásnak kell eleget tennünk, miközben egy napban mindössze 24 óra van, s önmagunkra már nem marad időnk?

T. A.: A pszichológusok azt szokták mondani: mindenre van időnk, amire akarjuk. Ez egyfajta sorrendiséget jelent, amit jól szemléltet, ha például idő hiányában nem megyünk el fogorvoshoz. Abban a pillanatban viszont, amikor cipónyira nő a fejünk, hirtelen minden megoldható, lemondható és átalakítható, mert rohanni kell a fogászatra. Egyszerűen nem kell megvárni, amíg kényszerítő erejű események miatt változtatunk. Előbb bölcsebb...

M: Mesterkurzus-tanulmányában kitér arra, hogy korunkban az agresszió szintje drasztikusan megemelkedett. Létezik-e hatékony védekezési mód ez ellen, vagy a legtöbb, amit tehetünk, hogy egyre óvatosabbá válunk?

T. A.: Az agresszió a civilizáció egyik érzelmi jelensége, emelkedni akkor szokott, ha az emberek toleranciaküszöbe lejjebb csúszik, és már nincs kapacitásuk arra, hogy nyugodtan kezeljenek egy helyzetet. A kriminológiai változások pedig azt jelzik, hogy az életszínvonal csökkenése komoly probléma, amit rendezni kell. A hétköznapok agressziója az utcán, autóban általában mindenkit megriaszt, ellene a legjobb védekezés nem a támadás, hanem egyfajta higgadt, kontrollált viselkedés, ami információt ad a másik embernek is. Ha például a forgalomban besorolásnál megköszönjük a mögöttünk levő autós kedvességét, akkor már elindítunk egy tanulási folyamatot, aminek eredményeképpen talán ő is megteszi ezt egy következő alkalommal...

Forrás: www.mesterkurzus.com

November 5-én útnak indítjuk Randy Pausch Az utolsó tanítás c. könyvéhez kapcsolódó programsorozatunkat, ahol Szily Nóra beszélget két vendégével.

Randy Pausch gyerekkori álmai:

- A súlytalanság állapotában lenni

- Játszani az amerikaifutball-ligában

- Megírni egy szócikket a World Book Enciklopédiában

- Kirk kapitánnyá válni

- Plüssállatokat nyerni

- Disney-játéktervezőnek lenni

És mik a Te gyerekkori álmaid? Írd meg bátran!

November 5-én, 19 órakor pedig megtudhatod, hogy mi szeretett volna lenni Hujber Ferenc színész és Mester Dóra szexedukátor, a  Feldmár Iskolája Nőknek oktatója, amikor gyerek volt.

Várunk mindenkit szeretettel!

1075 Károly krt. 3/c

Alexandra Könyvesház

„Azon nem változtathatunk, hogy milyen lapokat osztanak nekünk, de az már rajtunk múlik, hogy miként játsszuk meg azokat!”

Az amerikai egyetemi oktatókat gyakran kérik fel, hogy tartsanak egy úgynevezett utolsó előadást. A tanárokat ilyenkor arra kérik, hogy gondolják át, mit szeretnének örökül hagyni, és töprengjenek el azon, mi jelent számukra a legtöbbet. Miközben beszélnek, a közönség fejében akaratlanul is ugyanaz a kérdés jár: milyen életbölcsességet hagynánk a világra, ha tudnánk, hogy ez az utolsó esélyünk? Milyen szellemi örökséget szeretnénk magunk után hagyni, ha holnap eltűnnénk a föld színéről?

Amikor Randy Pauscht, a Carnegie Mellon Egyetem informatikus oktatóját felkérték, hogy tartson egy ilyen előadást, nem kellett elképzelnie, hogy ez lesz az utolsó, hiszen éppen azt megelőzően gyógyíthatatlan rákos megbetegedést állapítottak meg nála. Az általa tartott előadás – Hogyan érhetjük el gyermekkori álmainkat? – mégsem a halálról szólt, hanem arról, hogyan győzhetjük le az akadályokat, hogyan segíthetjük mások álmainak beteljesítését, és hogyan használjunk ki minden pillanatot – „hisz csak az időnkkel rendelkezünk, és egy nap ráébredhetünk, hogy kevesebb van belőle, mint képzelnénk”. Így vált Randy Pausch utolsó előadása egy életétől búcsúzó tanár utolsó tanításává.

„Randy Pausch emberszeretete és humánuma soha nem lesz érzelgős, mert a legnagyszerűbb angolszász prózai hagyományokat követi, egyszerű és pragmatikus. Amikor szellemi hagyatékát lediktálta, már halálos beteg volt. Mire mi kézbe vehetjük a könyvét, már nincs az élők között, és mégis eléri a lehetetlent: az írását olvasva mi, az élők, irigyelni kezdjük őt.” (Réz György, az Est.tv magazin felelős szerkesztője)

„Az az enyém, amit most ízlelek, szagolok, nézek, érzek, ölelek – pillanatok füzére az életem. Ebben szeretnék jelen lenni, hisz a holnapot csak remélhetem – olvasva ezt a könyvet még inkább így hiszem.” (Szily Nóra, a Reflektor TV műsorvezetője)

„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet." (Petőfi Sándor)
 
 
„Ha a szeretet önkényes rabszolgaság, hogyan lehet szabadon szeretni?
Ha a "szex" a "sexus, seco" latin szavakból ered és azt jelenti, hogy "elvág, vagy elválaszt," akkor miért nem beszélünk "nex"-ről, ami a "nexus, nectere" gyümölcse lehetne, hiszen ez jelenti azt, hogy "összeköt?"
Arról lesz szó, hogy milyen közel kerülhetünk egymáshoz és hogyan, anélkül, hogy bárkinek is ezért szenvednie kellene.
Eset-tanulmányok fogják mutatni, hogy mennyire nem egyszerű a vágy és szeretet dialektikája ." (Feldmár András)

Időpont: 2008. október 11-én, 12-én, 13-án 18 órakor

Helyszín: 1021. Budapest, Tárogató út 2-4.

Dedikálás pedig október 11-én szombaton, 11 órakor lesz a Mammut Libri könyvesboltban.

Várunk mindenkit szeretettel!

Singer Magdolna könyve remélhetően megtöri azt a csendet, ami a rendellenesen fejlődő magzatok sorsának alakulását veszi körül. Bármilyen abszurd, a halál csendje is ez, hiszen sok esetben egy fájdalmas folyamat végén az anyának kell döntenie az élet kioltásáról. A reménnyel, örömmel, boldog várakozással teli áldott állapotból a várandós anya mély örvénybe zuhan, nincs kapaszkodó, segítség, támasz. Áldatlan állapot ez, szorongásokkal, kétségekkel, félelmekkel terhelt. A „modern taigetoszi” történetek feltárják a magzati diagnosztika örvendetes fejlődésének árnyoldalát is, átérezhetjük, milyen sors vár azokra a szülőkre, akik e fejlődés áldásának köszönhetően „időben” megtudják, hogy gyermekük rendellenesen fejlődik az anyaméhben.

Sem a társadalom, sem az egészségügy nincs felkészülve ennek a kegyetlen élethelyzetnek a kezelésére. A szülők nem, vagy alig kapnak segítséget attól a pillanattól kezdve, amikor közlik velük a letaglózó hírt leendő gyermekük gyógyíthatatlan betegségéről.

Olyan anyák is megszólalnak a kötetben, akik megváltak gyermeküktől, de szörnyű árat fizettek érte, és megszólalnak olyanok is, akik nem szakították meg terhességüket. Az utóbbiak közül találkozhatunk anyával, akinek tökéletesen egészséges gyermeke született, olyannal is, akinek a babája a születése után meggyógyult, de olyannal is, akinek meghalt a gyermeke vagy sérülten él.

A témához hozzászól szülész, humángenetikus, neonatológus, pszichológus, pszichiáter és klinikai szociális munkás is.

Az anyák érzelemtől fűtött, szubjektív beszámolói bizonyára túlzásokat és orvosi tévedéseket is tartalmaznak, de mindezek nem vonnak le értékükből, és a történeteket olvasva magunk is átélői leszünk az eseményeknek. Drukkolva, szorongva, felszabadultan örülve, sírva, megnyugodva – mikor merre kanyarodik a történet. Egy biztos, nem tudunk kívül maradni.